“Műtét közben nem az járt a fejemben, hogy tilosban járok-e”

Van már ajánlata Romániából és a Lajtán túlról is, ám egyelőre még a kardiológiai intézetbe jár be Székely László, ahol viszont nem nyúlhat beteghez. Az ország egyik legjobbnak tartott szívsebészét egy olyan etikai eljárásra hivatkozva rúgták ki azonnali hatállyal, amiről még jegyzőkönyvet sem tudtak mutatni.

Danó Anna, a Népszav újságírójának interjúja:

– Mikor vizsgált utoljára beteget?

– Két és fél hete a kirúgásom reggelén. Azóta nincs jogom beteget vizsgálni. Az elbocsátásom után még a frissen operált betegeimet sem nézhettem meg, varratokat sem szedhettem. Magánrendelésem pedig nincs.

– Mit mond a betegeinek?

– Semmit. Nem vagyok fölkészülve most arra a helyzetre, hogy ők úgy tudják: segíthetnék, én viszont nem tehetek semmit. A betegek hívásait a volt titkárnőm fogadja, úgy tudom, meghallgatja őket, türelmet kér, és az új osztályvezetőhöz irányítja őket. Nem tudom, hogyan csinálja, a szememben ő egy hős. Az a beteg, aki meghalt a napokban, többször is telefonált, hogy mi lesz vele, mikor jöhet. Neki sem volt mit a válaszolnia, jelezte a betegnek, hogy az új osztályvezető főorvossal kell kapcsolatba lépnie. Amikor csütörtökön reggel megtudta, hogy, a betegünk meghalt, a kolléganőm csaknem összeroppant.

– Tényleg nincs adat az intézetben a meghalt betegről?

– Valóban nem adtam át minden beteget egyenként, tekintettel arra, hogy publikus a rendszerben, de a három fontosabb esetről szóltam. Egyébként senki nem kérte tőlem, hogy minden betegről számoljak be, sőt mivel felmentettek a munkavégzés alól szeptember 19-étől nem férek hozzá semmihez. Felmentésemet követően felhívtuk a figyelmet a csütörtökön elhunyt betegre is, tekintettel arra, hogy ekkor már nem állt módomban az előjegyzést megtenni. Így átadtuk azt a levelet is, amelyben a beteggel kapcsolatos összes információt mellékeltük, s kértük a helyembe lépő osztályvezető főorvost, nézze át, és ha kell, értékelje újra három beteg kezelési tervét, műtéti programját. Az azóta meghalt férfi is köztük volt, róla a kirúgásom körüli időszakban érkezett meg a külföldi szakvélemény, amit a beteg operálhatóságával kapcsolatban kértünk.

– A másik kettővel mi lett? Túl vannak a műtéten?

– Hivatalos információm nincs, senki nem kért tőlem még tájékoztatást sem.

– Hogyan fordulhat elő, hogy az országos csúcs intézetben egy ilyen technikát egyetlen orvos használjon?

– Úgy, hogy amit megtanultam – és ez többfajta műtéti technika –, rendkívül bonyolult eljárás. Nehéz elsajátítani és megszerezni azt a tapasztalatot, ami után már nagy biztonsággal állhat az orvos a műtőasztalnál a beteg fölött. Amíg a hagyományos műtéteknél a sebészek egy 10-szer 10 centiméteres nyitott térben vágnak- varrnak, addig azt az általam is használt eljárásban néhány lyukon keresztül egy hosszú botszerű eszközzel dolgozunk. Azaz lényegesen kisebb térben, korlátozott mozdulatokkal, de ugyanúgy kell tudni metszeni, varrni a szövetet, eret mint a hagyományos mellkasfelnyitáskor.

– Miért nem adta át más kollégáinak is ezt a tudást?

– Megtörtént. Több kollégám megtanulta, közülük az egyik, Ender Gábor doktor miután engem elbocsátottak, önként felállt, a másik Szántó Mária doktor szeptember közepe óta betegszabadságon van. Mindketten alkalmasak arra, hogy egyes ilyen műtétet akár az én segítségem nélkül is végezzenek. Rajtuk kívül is próbáltam másokat tanítani, voltak olyanok, akik nem voltak hajlandók, inkább maradtak a régi technológiánál. Van, akinek vonzóbb a konzervatív eljárásnál maradni, mint egy újabbat, nehezebbet, kockázatosabban alkalmazni és eljutni azzal is a biztos tudásig.

– Két betege „sima” szívműtétre készült, és közben új mellimplantátumuk is lett. Hogy történt?

– Mindkét hölgynél tudtam az implantátumról. Az elsőnél nem tudtam, hogy már lyukadt a szilikontasak. Az implantátumokat meghatározott időnként cserélni kell, ő ezt nem tette meg. Amikor észrevettem műtét közben, hogy szét van folyva a mellkasában a szilikon, ijedtemben azonnal hívtam a plasztikai sebészt. Improvizálnom kellett. Több kollégát is felhívtam, mire elvállalta valaki. Nem gondoltam, hogy bármi szabálytalan, hiszen egy, műtét közbeni váratlan eseményt próbáltam kezelni. A másik betegnél, aki miatt – a papír szerint kirúgtak- , már tudtam a műtét előtt, hogy a mellimplantátum ki van lyukadva. A beavatkozás előtt konzultáltam plasztikai sebésszel, aki azt mondta: akkor járok jól, ha nem érintem az implantátum területét. Próbáltam megfogadni ezt a tanácsot, egy darabig úgy tűnt, működik. Ám a műtét harmadik órájában azt vettem észre, hogy az egyik kampó mentén folyik bele a szilikon a megnyitott szívbe. A folyadék átszivároghatott a szövetek között. Ha a szilikon a vérbe kerül, az halált okoz. Kikaptam az implantátum maradékát az asszony mellkasából, és hívtuk a plasztikai sebészt, aki egyszer már segített. Most is jött, segített kitakarítani és rekonstruálni a nő mellét. Aztán vettük észre, hogy a szivárgó szilikon miatt tüdővérzést kapott az asszony, a baj akkora volt, hogy már lélegeztetni sem lehetett. Egy olyan gépre kapcsoltuk, ami a testen kívül biztosítja a légzést és a keringést. Közben hívtunk tüdősebészt, aki kivágta a sérült tüdődarabot, és jött még egy bronchológus is, aki kitakarította egy bronchoszkóppal a légutakat. Egyiküknek sem volt a kórházzal szerződése, a sebész hozta magával a varrógépét, a másik orvos meg a bronhoszkópját, mert nekünk egyik se volt. Úgy jártam el, ahogyan az orvosi esküm megköveteli a beteg élete és egészsége volt a szempont és nem az adminisztráció. Ezt követően a főigazgatót tájékoztattam, az eset márciusban volt, és ezért rúgtak ki szeptemberben.

– Miért megy be a műtőbe, ha nincs ott minden, amire szüksége lehet?

– Mert, a mi szakmánk a gyógyítás, akkor is ha a feltételek nem megfelelőek, és például a szívmotorunk közel negyven éves.

– Azért csak tudja, hogy tilosban járt?

– Ha hiszi, ha nem, munka közben nem az járt fejemben, hogy tilosban járok-e, csak arra gondoltam, hogy ez a beteg érdeke. Az első alkalommal, amikor meghoztam a döntést, hogy jöjjön a plasztikai sebész, nem tudtam, hogyan alakul, mi lesz a következménye. Benne volt az is, hogy nekem kell majd fizetnem az implantátum számláját.

– Fizette volna?

– Számoltam a lehetőséggel. De kérdem, kinek okoztam kárt?

– Hogy van ez? Ott áll a sarkon a plasztikai sebész, hátizsákjában a szükséges eszközök és várja, hogy ön megcsörgeti?

– Nem a sarkon volt, annál közelebb. A plasztikai sebész a szomszéd közkórházban volt. Nála szériában vannak ezek az implantátumok, leolvastam a megsérültről milyenre van szükség, ő meg áthozta.

– A beteg utóbb nem sérelmezte az eljárást?

– Ahogy fölébredt, tájékoztattam, hogy kicseréltük az implantátumát. A hölgy pontosan tudta, hogy ezt az implantátumot már cserélnie kellett volna. Csak  addig a szívbetegsége miatt nem merte vállalni a beavatkozást. Azzal, hogy ezt megtettük, ő még nincsen rendben, a másik implantátumát is cseréltetnie kell. A másikhoz viszont mi nem nyúltunk, tehát nem a magán és a közellátást kevertük, hanem szövődményt kezeltünk.

– Szólt valaki önnek, hogy nem helyes, amit tett?

– Hivatalosan nem. És ez egészen így volt az elbocsátásom napjáig, amikor a főigazgató lehívatott és azt mondta: vagy elmegyek közös megegyezéssel vagy ki vagyok rúgva. Okként pedig egy etikai bizottsági döntést említett. Csakhogy ellenem a tudomásom szerint nem folyt semmilyen vizsgálat.

– Máskor lépett át íratlan vagy írott szabályokon a műtőben?

– Ha szükség volt rá, mert nem várt esemény miatt kellett beteg életét menteni, szinte mindig. Egy műtőben sok minden történhet, amikor baráti szívességtől a kölcsön műszerig bármire szükség lehet. Előfordult velem is, hogy hajnali kettőkor fölhívtak egy kórházból, hogy itt egy szíven szúrt beteg, segíteni kéne, öltöztem és mentem. Volt olyan is, amikor egy nyolcadik hónapban lévő, kábítószerfüggő anyához riasztottak. Akkoriban állították le a tűcsere programot, ő meg fertőzött tűt használt, szívbillentyű fertőzést kapott. Behoztuk ide az intézetbe, hívtuk – szívességi alapon – a szülészt, a koraszülött ellátót, ő hozta magával a koraszülött mentőt. Utánuk jött az addiktológus. Kivettük a gyerekét, megoperáltuk a billentyűjét, és a közreműködők egyikének se volt szerződése. Azóta ez az asszony meggyógyult, lejött a szerekről, a baba, aki itt született a szívsebészeti műtőben, ma már három éves. Ha akkor nem lépjük át a szabályokat, biztosan nem happy enddel végződik az eset.  Nem a papírokkal foglalkoztunk a műtőben, én a betegek életének megmentésére esküdtem fel.

– Műtét közben lista van a zsebében, és hívja akit kell?

– Jobb lenne, ha a házban dolgozna mindenki, akire csak szükség lehet a szívműtetek közben, amikor szinte bármilyen szövődménye lehet számítani. Visszatérve a kérdésére, nincs szaknévsor a zsebemben, ha azt látom baj van, azt hívom, aki eszembe jut. Van amikor, csak a sokadik kolléga áll kötélnek, mert a többi fáradt, külföldön van, vagy csak elérhetetlen.

– Most a botrány után, egy ilyen speciális képzettségű orvosnak, mint ön, van lehetősége valahol dolgozni? Tudva azt is, hogy ahová belép, az ott lévő főorvos helyét veheti  át.

– Van. Romániából, de a Lajtán túlról is kaptam ajánlatot, több lehetőség adódna a fővárosban is, és vidéken is, de ezekről még korai beszélni.

– Remél még e házban is valamit?

– Remény mindig van, a körülmények keményebb dolgok. Csak példaként: az elbocsátásom indoka az etikai bizottsági vizsgálatának eredménye. Az ügyvédem kérte a bizottsági ülés jegyzőkönyvét, mire azt a választ kapta, hogy ilyen nincs.

Hasonló bejegyzések

Leave a Comment