Hiába enyhe a lefolyása, hosszú hónapokig szenvedhetnek a tünetektől a koronavírus-fertőzöttek

Megosztás

Persze az enyheség is nézőpont kérdése, ahogy az az alábbi esetekből is látszik.

“A kórházban meghaláshoz képest persze enyhe, de ez a vírus tönkretette az életemet”- mondta Vonny LeClerc Ed Yongnak, az Atlantic tudományos szakújságírójának, arra utalva, hogy mivel ő nem szorult kórházi kezelésre, a koronavírus okozta covid-betegségét enyhe lefolyásúként kategorizálják. De, mint a példája is mutatja, ez az enyheség nézőpont kérdése. Ő maga a nyilatkozata idején 66. napja szenvedett a tünetektől, melyek először március 16-án jelentkeztek. A glasgow-i újságíró aznap, amikor Boris Johnson kormánya feladta a nyájimmunitásra vonatkozó terveit, és szigorú korlátozásokat vezetett be a járvány megfékezésére, hidegrázósan cebegve és felhevülve ért haza, a következő napokban pedig sorra jelentkeztek a tünetek a köhögéstől a tüdőfájáson át az ízületi fájdalmakig. Egy hét ágynyugalom után jobban lett. Aztán a 12. napon mintha elölről kezdődött volna az egész, csak most még újabb tünetek is jelentkeztek: váltóláz, légzési nehézségek és a covid egyik legfurább tünete, a szaglás és ízlelés teljes elvesztése.

“Fit, egészséges 32 éves voltam. Most meg lezuhanyozni se tudok úgy, hogy ne merülnék ki teljesen. Megpróbáltam elmenni a boltba, napokig tartott kihevernem. Sohasem tapasztaltam még hasonlót se” – mesélte az Atlantic újságírójának, aki a hasonló sorsú covid-betegek Facebook-csoportjában talált rá.

Mert bár az elmúlt fél évben, amióta a betegség velünk van, úgy tűnt, hogy a koronavírus jellemzően tényleg az idősebbekre, vagy eleve betegségekkel küzdőkre veszélyes igazán, és a WHO adatai szerint a fertőzöttek 80 százaléka “aszimptomatikus, vagy csak enyhe tüneteket mutat”, ez utóbbi meghatározás mindenkire vonatkozik, aki nem szorul intenzív kórházi ellátásra. Márpedig köztük ezrével akadnak, akik nem az átlagos két hét alatt gyógyulnak fel a betegségből. Ők magukat “hosszútávúaknak” nevezik, és bőven akadnak közöttük, akik már két-három hónapja szenvednek a betegségtől.

Ők azok, akik semmilyen statisztikában sem jelennek meg, mert nem haltak meg, nem szorulnak kórházi ellátásra, de nem is gyógyultak fel. Sokukat hivatalosan még csak nem is diagnosztizálták, például LeClercet se tesztelték még, bár minden orvos, akivel beszél, biztosította róla, hogy egyértelműen covidos.

A LeClerchez hasonló hosszútávú betegeknek közben ismerőseik hitetlenségével is meg kell küzdeniük, hiszen az elmúlt hónapokban a csapból is az folyt, hogy aki nem szorul kórházi ellátásra, pláne lélegeztetésre, annak enyhék a tünetei. “Mintha senki se értené” – mesélte az Atlanticnak Chloe Kaplan Washington D. C.-ből, aki már 78. napja szenvedett nyilatkozatakor a betegségtől. “Az emberek valószínűleg nem is tudnak erről a köztes dologról, amikor [a vírus] hetekre lever, de sem nem halsz bele, sem nem enyhe a lefolyás”.

Yong szerint ez, mármint hogy a közhiedelem szerint az esetek nagy része enyhe lefolyású, és csak az időseket és a betegeket fenyegeti, téves biztonságérzetet adhat. A betegségtől hónapok óta szenvedők is erről meséltek neki. “Ez adja azt a keretet, amiben menedzselhetőnek tűnik nem bujkálni a betegség elől” – mondta neki Felicity Callard, a Glasgow-i Egyetem földrajztudósa, aki már 77 napja beteg. “Nagyon aggódom a barátaimért és a családtagjaimért, akik egyszerűen nem veszik elég komolyan, mert azt gondolják, hogy vagy tünetmentes vagy, vagy halott. Pedig ez a köztes állapot maga a pokol” – mondta Hannah Davis, a 71 napja beteg New York-i művész.

“Nincs a világon még hasonló sem” – mondta Yongnak a Liverpool School of Tropical Medicine infektológus professzora, Paul Garner. Nem csupán szakmai tapasztalatból beszél, ő maga már átesett a malárián és a dengue-lázon is, most pedig 77 napja covidos már.

A hosszan tartó betegségtől szenvedők csoportjaiban, mint már a fenti megszólalók is mutatják, meglepően sok szakember akad. Az egyik, mostanra már több mint 3700 fős csoportban szociológus és közvélemény-kutató szakemberek már felmérést is készítettek 640 fő megkérdezésével. Ez ugyan nem reprezentatív, de mégis érdekes adatok derültek ki belőle.

Például az, hogy a hosszútávú betegségtől szenvedők hatvan százaléka 30-49 év közötti, vagyis az elméletben nem veszélyeztetett korcsoporthoz tartozik. 56 százalékuk egyáltalán nem járt kórházban, 38 százalékuk ugyan bement az ügyeletre, de hazaküldték. Több mint a felüket még csak nem is tesztelték – vagy mert a járvány kirobbanásakor betegedtek meg, amikor még nagy hiány volt tesztekből, vagy mert a tüneteik nem feleltek meg a tesztelési kritériumoknak – mondjuk mert ugyan a szaglásukat már elvesztették, de nem lázasodtak be és nem köhögtek. A 640 válaszadó negyedének lett negatív a tesztje, de ez az ég világon semmit se jelent: a tesztek, amiket márciusban használtak, akár 30 százalékban is hamis negatívokat produkáltak.

Márciusban, amikor a most már hónapok óta a betegségtől szenvedők java megbetegedett, ráadásul még jellemzően légúti betegségnek tartották a covidot. Most már tudjuk, hogy a koronavírus mindenféle szervet képes megtámadni, de márciusban, amikor sok még mindig beteg ember orvoshoz fordult alhasi, szív- és agyi tünetekkel, ez még nem volt közkeletű tudás. Az amerikai járványügy, a CDC a mai napig csak a szaglás- és ízlelésvesztést sorolja fel neurológiai tünetként, pedig a 640 fős minta alapján sok más neurológiai tünete is lehet a betegségnek. A megkérdezettek közül majdnem ugyanannyian számoltak be koncentrációs zavarról és az agyuk “elködösödéséről”, mint ahányan köhögésről vagy lázról. Voltak, akik hallucinációra, delíriumra, rövid távú emlékezetkiesésre, vagy pont furcsa, vibráló érzésre panaszkodtak.

Mások ennél is rémisztőbb érzésekről számoltak be: légszomjról, bár a véroxigénszintjük papíron rendben vol. Szívrohamszerű tünetekre, amit se az EKG, se a tüdőröntgen nem erősített meg. Ez akár a környéki idegrendszer problémáira is utalhat.

Hogy mi lehet ennek az oka? Mivel a betegség – bár így, hogy hónapokon át másról se szólt a világ, hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről – még mindig nagyon új, erről is csak hipotézisek vannak. Akiko Iwasaki, a Yale Egyetem immunológusa három lehetséges választ is felvázolt:

  1. A hosszú ideje betegeskedők szervezetében olyan szervben telepedett meg a vírus, amit a hagyományos, nyálkahártyáról vett mintával nem lehet kimutatni;
  2. a vírus génjeinek már nem fertőző maradéka provokál túlzott immunreakciót;
  3. vagy már tényleg vírusmentesek, de a vírus kiváltotta túlzott immunreakció valamiért nem múlik el.

Yong szerint önmagában az, hogy egy vírus hosszú távú szövődményeket is okozhat, nem meglepő, de nem is olyan területe az orvostudománynak, amiről sokat tudnánk. Főleg azért, mert a legtöbb súlyos vírusos betegségnél nincs megfelelő esetszám ezeknek a kiszűrésére. Vegyük például a két másik, új típusú koronavírus okozta betegséget, a SARS-t és a MERS-t, melyek együttesen kb. tízezer embert fertőztek meg a világban. az ebola hosszú távú szövődményei akkor kerültek látótérbe, amikor 2013-16-ban már közel harmincezer ember kapta el a betegséget.

A SARS-CoV-2 már több mint hatmillió embert fertőzött meg, így már pusztán emiatt is sokkal több ilyen különleges eset akad világszerte. De ettől még nem lettünk okosabbak, fogalmunk sincs még arról sem, hogy aki nem gyógyul fel két hét után, az mennyi ideig lesz még beteg. Ahogy abban se lehetünk biztosak, hogy az ilyen, még mindig tüneteket mutató betegek fertőzőképesek-e. Yong sógornője, Meg Hamilton nővérnek tanul Marylandben, ahol a helyi egészségügy úgy döntött, hogy addig fertőzőként kezelik, amíg láza van. Ő 56 napja lázas, ezért elővigyázatosságból egyedül karanténozta el magát. Tehát nem elég, hogy 56 napja szenved, mindezt magányosan teszi. Lelkileg legalább ennyire megterhelő lehet az a hitetlenség is, amit sok hónapok óta beteg megtapasztal. “Kaptam már üzeneteket, hogy csak képzelődöm, vagy a szorongás miatt vannak tüneteim” – mesélte LeClerc. De nemcsak aggódó rokonoktól kapják ezt. Davisnek a neurológusa a memóriazavaraira azt mondta, hogy ADHD-je van, egy másik beteget pedig azzal küldtek haza, hogy csak pánikrohama van.

Így járt Athena Akrami, a University College London idegtudomány-professzora, akinek két orvosa is azt mondta, hogy csak stresszes, egy idegtudós kollégája pedig azt javasolta, hogy nyugodjon meg, és szedjen antidepresszánsokat. “Én nagyon nyugodt ember vagyok, csak valami nagyon rossz a testemben” – mondja erről Akrami, aki már 79 napja szenved a betegségtől. “Tudósként megértem, hogy sok az ismeretlen, de betegként szükségem volna a betegségem elismerésére” – mondja.

444.hu

Megosztás

Related posts