Orbán a jövőbe lát? Így készült fel a Fidesz a NER kiépítésére

Megosztás

A 2009-es európai parlamenti választásokon elért fölényes győzelem elsősorban nem a Fidesz, hanem Orbán Viktor személyes sikere volt. A siker visszamenőleg is igazoltja a pártelnök 2002 óta hozott jelentősebb döntéseit, amiket párton belül is sokat bíráltak. Így, amikor 2010-ben nekivágott a kormányzásnak, már mindenki úgy érezhette, Orbán a jövőbe lát.

A Fidesz nagy győzelmével végződő 2009-es európai parlamenti választások után már mindenki tudta, a következő miniszterelnököt ismét Orbán Viktornak fogják hívni, és minden valószínűség szerint kétharmaddal fog kormányozni. Abban az évben közel tucatnyi háttérbeszélgetést folytattunk fideszes vezetőkkel, értelmiségiekkel, hogy mire készül Orbán.

Döntsék el önök, olvasók, mennyire értelmeztük jól az akkori helyzetet – írja alapos cikke felvezetéseképpen a Magyar Narancs közéleti hetilap.

“Két éve nincs érdemi mozgás a Fideszben. Orbán tekintélye, illetve az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után kialakított elnöki stratégia megkérdőjelezhetetlen, mindenki eszerint lépdel. Pedig a koncepció nem túl innovatív: csak kihasználtuk a koalíció, majd a kisebbségi kormány hibáit, rányomtuk Gyurcsányra az MSZP-t, és élére álltunk a megszorítások miatti elégedetlenségnek” – értékelte a közelmúltat lapunknak a legnagyobb ellenzéki párt egyik országgyűlési képviselője.

Bár a Fidesz semmi emlékezeteset nem nyújtott színtelen-szagtalan kampányával, a büntető attitűd fölényes győzelemhez segítette a pártot. A 2009. június 7-i voksoláson 36 százalékos részvétel mellett a szövetség 56 százalékos eredményt ért el, több mint háromszor annyi szavazatot begyűjtve, mint az MSZP.

A Fidesz a 2006-os helyhatósági választások óta immáron a harmadik országos győzelmét aratja, az eredmény kihirdetése után Orbán Viktor a mennybe ment. Míg pár évvel ezelőtt a középmezőnyben tanyázott – az egyik legmegosztóbb politikusnak számított -, ma ő vezeti a népszerűségi listát. Ez mindenképpen meglepő annak fényében, hogy 2006 tavaszán-nyarán a párt jelentősebb politikusai, a jobboldal meghatározó véleményformálói kétségbe vonták Orbán “faltól falig” koncepcióját, és két elvesztett országgyűlési voksolás után arra jutottak: a “vezénylő tábornokkal” már nem lehet választásokat nyerni, mert személye taszítja azt a pár százaléknyi középre szavazó réteget, amely kormányra segíthetné a Fideszt.

A 2006-os második forduló után a vezetőcserét sürgető Tölgyessy Péter vitaindítója nyomán soha nem tapasztalt élénk vita bontakozott ki az – Orbán iránti feltétlen lojalitásáról híres-hírhedt – Magyar Nemzet hasábjain. (Hasonlóan zajos disputa követte a hét évvel ezelőtti választási buktát is, ám akkor a radikális jobboldali publicisták játszották a főszerepet – annak végül a polgári körök 2003-as integrálása vetett véget.)

Többen bírálták a 2002-ben kialakított, 2006-ig csak részleteiben változtatott stratégiát: állításuk szerint a szövetségi politika kudarcot vallott, a centrumban helyet kellene hagyni egy önálló jobboldali pártnak, hiszen a túloldal győzelmét is az biztosította, hogy az MSZP szavazatokat engedett át a liberálisoknak. Egyesek úgy vélték, Orbán elfáradt, elhasználódott, a párt túlzott központosítottsága nem ad lehetőséget a korrekcióra, csak a kontraszelekciót erősíti, a vezér lecserélése nélkül lassú leépülés vár a jobboldalra. “Amennyiben a Fidesz nem képes a váltásra, a történelem alighanem átlép rajta” – intette meg a vezetőséget Tölgyessy április végén. Bogár László közgazdász egyenesen úgy vélte, Orbánnak egy új nemzeti pártot kellene létrehoznia, amely a szocialisták népi-nemzeti szárnyával nagykoalícióra lépve akadályozhatná meg a “globalokomprádor kollaboránsok” további térnyerését.

Mások a lagymatag, “depressziós” kampányt, a stábot hibáztatták. Úgy vélték, hogy a megfáradt öregember benyomását keltő pártelnök nem tudta felvenni a versenyt a dinamikus Gyurcsánnyal, aki ezek után a saját képére formálja az MSZP-t és az országot. Ezért az 1998-as eszmeiséghez való visszatérést sürgették, a párt intellektuális megújhodását szorgalmazták. Néhányan szóba hozták, hogy fel kellene hagyni a jóléti ígérgetésekkel, mert a jobboldal szociális retorikáját a választók hiteltelennek tartják, azt csak a baloldaltól fogadják el. “Míg a 2002-es vereség után a többség ‘tragikus hősként’ tekintett Viktorra, 2006-ban az értelmiség egy része a kibontakozás akadályát látta benne” – mondta a Narancsnak a jobboldal egyik meghatározó gondolkodója.

A jelenség megértéséhez tudni kell, hogy a Fideszben teljesen másképp értékelik a hét évvel ezelőtti malőrt, mint ahogy a sajtóban vagy a baloldalon szokás. A párt vezetői ugyanis a fokozatos építkezést tartják szem előtt, márpedig az 1994-es visszaeséstől eltekintve a Fidesz 1988 és 2002 között folyamatosan növelte a támogatottságát (1990-ben csak 439 ezer, 2002-ben viszont már 2,3 millió szavazatot kapott az első fordulóban) – ezért is vetődött föl három éve, hogy miért fulladt ki 2006-ban a szavazatmaximalizálás.

A hírlapi vitának – melynek keretében több mint két tucat írás jelent meg – végül az Egei Antal álnéven publikált pamflet vetett véget. A cikk célpontja ugyan Pokorni Zoltán volt – azt állítva, hogy a politikus néhány milliárdos támogatásával budai birodalmat épít, és pártütésre készül -, de keményen odavágott a disputázó feleknek is. “A választások után jó néhány jobboldali értelmiségi körben Orbán Viktor szidalmazása divattá vált” – figyelmeztetett a szerző, hogy van egy határ, amit nem lehet átlépni. Bár máig nem tudni, kit takar az Egei név, a többség biztosra veszi, hogy az írás Orbán tudta nélkül nem jelenhetett volna meg, vagyis a figyelmeztetést illett komolyan venni.

Ebben az időszakban nemcsak a holdudvar, de a Fidesz régi gárdája is gyakorolta a jus murmurandit, a mormogás jogát. Kósa Lajos debreceni polgármester a választások után a 168 órának adott interjújában azt mondta, hogy szét kell választani a pártban a “táltosi” és a “törzsfőnöki” funkciót. Sokat elárul, hogy sem Áder János, sem Pokorni nem vállalta a frakció irányítását, a képviselőcsoport vezetője Navracsics Tibor lett.

Jelzésértékűnek tartják azt is, hogy 2006 májusában, amikor Orbán a kongresszuson bizalmi szavazást kért maga ellen, a küldöttek közel fele (49 százaléka) meg sem jelent, vagy nem voksolt. Az egyik álláspont szerint Orbán 2006 nyarára vészesen meggyengült, hajszálon múlott a leváltása. Mások úgy vélik, az elnök valóban defenzívába szorult, de távolról sem gyengült meg annyira, hogy ellenfelei ki tudták volna billenteni a székéből. A kongresszuson mégiscsak 88 százalékos bizalmat kapott – 2002-ben hónapokig eltűnt, helyette Pokorni, majd Áder irányította a Fideszt -, ráadásul a 2003-as módosítás óta oly mértékben a szövetségi elnökre szabott a párt alapszabálya, hogy törvényes keretek között gyakorlatilag képtelenség eltávolítani.

Márpedig egy vezetőváltás megszervezése széles tömeg-, illetve komoly anyagi bázist igényel, ilyennel viszont senki sem rendelkezik a Fideszben – miként a 2006-os választások után Orbán finoman jelezte potenciális kihívóinak: a kasszakulcs továbbra is nála van. Forrásaink szerint az egyetlen komolyan vehető ellenfél Áder lehetett volna, de 2006-ban már túl gyenge volt, térvesztése a polgári körök 2003-as integrálása óta tartott. A választások előtt még azt sem tudta megakadályozni, hogy Orbán egy volt MIÉP-est pakoljon fel a győr-moson-soproni listára. A helyzeten az sem változtatott, hogy tiltakozásul levetette magát róla.

Az Egei-írás megjelenése után a nyílt vita alábbhagyott ugyan, de a különféle fórumokon folytatódott a vereséget elemző disputa. A legjelentősebb ezek közül Schmidt Mária – Orbán egykori tanácsadója, a Terror Háza igazgatónője – szalonja volt, ami a “Határőr úti beszélgetések” (itt székel a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány) néven került be a jobboldali krónikákba. A Narancs által megkeresett résztvevők szerint ez nem valami titkos, zárt klub volt, a párt összes fontos alakja kapott meghívót, többségük meg is jelent. A vitának végül a rendezvényen tiszteletét tevő Kövér László vetett véget, jelezve, hogy az értelmiségi önmarcangolás nem tesz jót a jobboldal egységének.

Schmidt decemberben még tett egy keményebb ellenvetést, amikor a Népszabadságban a Gyurcsány mellett kiálló írókat bírálva kijelentette: nem kell félni, Jones gazda már nem tér vissza. Pár héten belül viszont megkapta a magáét: a Magyar Nemzet 2007 januárjában közölt egy álnéven (Horváth Zsolt) írt cikket, ami azzal gyanúsította meg a múzeumigazgatót, hogy Nobilis Kristóf, Spéder Zoltán és Csányi Sándor milliárdos üzletemberek támogatásával (szerepükről lásd Titkos bánya mélyében című keretesünket) új párt alapítására készül, melynek Áder János lesz a vezetője. Információink szerint a Határőr úton nem került szóba egy új párt létrehozása, ám odáig valóban eljutottak – és ez a Nemzet-vitában is előkerült -, hogy Orbán nem tudja tovább növelni a jobboldali tábort.

“Egy szó, mint száz, őszöd és az önkormányzati választásokon elért győzelem mindent felülírt, utána már nem sok értelme volt stratégiai vitákat folytatni, Viktor triumfált” – mondta a Narancsnak a holdudvar egyik prominense. Forrásaink úgy vélik, ebben a kontextusban kell értelmezni Orbánnak azt a nyilatkozatát is, mely szerint az őszi voksolás lesz a “harmadik forduló”. Ezzel jelezte az elégedetlenkedőknek, legyenek türelemmel, stratégiáját rövidesen siker koronázza.

Az utolsó számottevő, de visszhangtalanul maradt kritikai írás a Kommentár hasábjain jelent meg 2007 áprilisában. A konzervatív-liberális értékrendű, de a Fideszhez már jó ideje nem kötődő politológus, Körösényi András a jobboldal “elhúzódó válságáról” értekezve kifejtette: a párt növekvő népszerűsége nem old meg semmit, és ha a fiatal demokraták továbbra sem képesek világos programot, alternatívát nyújtani, kormányra kerülésük után komoly gondokkal találják szembe magukat.

Mindenesetre a párt vezető politikusai 2006 közepére felismerték, hogy megfelelő háttér nélkül túl kockázatos Orbánnal ütközni. Ekkor vette kezdetét a visszahúzódás az önkormányzatokba: Pokorni a főváros XII. kerületét célozta meg (“maga mellett” tudva pártbeli protezsáltját, az I. kerületet vezető Nagy Gábor Tamást), Rogán Antal a Belvárost vette be, az országos politika színpadán gyakran fellépő polgármesterek közül pedig jó páran újrázhattak – többek között Lázár János Hódmezővásárhelyen, Tállai András Mezőkövesden, Kósa Lajos harmadszor győzött Debrecenben, Kovács Zoltán pedig negyedszer Pápán.

Ám még meg sem melegedtek hivatalukban a régi-új polgármesterek, megyei közgyűlési elnökök, Orbán máris lépéseket tett az önállósodó vidéki, fővárosi erőcsoportok megfékezésére. A 2006. novemberi rendkívüli kongresszuson létrehozták a fideszes önkormányzati képviselőket, vezetőket összefogó négyszintű szervezetet, melynek két fórumát (az országos gyűlést és tanácsot) a szövetség mindenkori elnöke vezeti, a választókerületi és regionális szinteket pedig az Orbántól függő választókerületi és regionális igazgatók.

A 2007. májusi tisztújító kongresszusra a “vezénylő tábornoknak” már nem maradt egyetlen komolyan vehető vetélytársa sem. Kósa Lajossal állítólag jóval a tanácskozás előtt kiegyezett: akkortájt többen azt suttogták, hogy Pokorni kiejtésére szövetkeztek, de ezt nem igazolta az eredmény – a hegyvidéki polgármestert végül alelnökké választották Varga Mihállyal és a súlytalan Pelczné Gáll Ildikóval egyetemben. Kósa 2008 elején, a HVG-nek adott interjújában még felvetette, hogy bizonyos feltételek mellett elvállalná a miniszterelnökséget, ám pár nappal később látványosan “kibékült” Orbánnal. Egy debreceni rendezvényen az újságírók előtt a pártelnök megkérdezte: “Nem rántasz kardot?”, mire Kósa gyorsan leszögezte: “Egyáltalán nem.”

Orbán hatalma ma kikezdhetetlen, jelzésértékű, hogy az ősfideszes nagyágyúk közül többen – az eddig is Brüsszelben ténykedő Szájer József, illetve Áder János és Deutsch Tamás – felkerültek az EP-lista befutó helyeire. Pokorni Zoltán – akit egy forrásunk “sértett budai remetének” nevezett – és a 2006-os választási bukásért felelőssé tett Rogán Antal beszorult a kerületébe. Schmidt Mária teljesen partvonalra került, Orbán máig nem bocsátotta meg neki a Jones-hasonlatot, s főleg azt, hogy a kommunista rendszert kifigurázó irodalmi művel (Orwell: Állatfarm) érzékeltette Orbán térvesztését, ráadásul a Népszabadságban.

S bár három évvel ezelőtt – részben a katolikus egyház nyomására, részben a bizottsági helyek és az anyagi források gyarapítása érdekében – a KDNP külön frakciót kapott, Semjén Zsolt képviselőcsoportja nem vált önálló hatalmi tényezővé, mi több, egyházi ügyekben Balog Zoltán református lelkész, pártalapítvány-igazgató személyében ellensúlyuk is van a Fideszben.

Információink szerint Orbán csak a közvetlen munkatársaiban bízik, igaz, folyamatosan rajtuk tartja a szemét, időnként versenyezteti őket. Főbb bizalmasai közé tartozik Navracsics Tibor, akit az elnök nagyra becsül, amiért a parlamentben helyette is viszi a fárasztó napi ügyeket. Orbán egykori kabinetvezetője irányította azt a védnöki testületet, amely a 2006-os kormányzásra felkészülést szervezte, és ő készítette elő a párt Jövőnk címet viselő vitairatának 2007-es kiadását, továbbá Navracsics írta az Erős Magyarország c. pártprogramot is. A frakcióvezető jelentős segítséget kapott egy elemző think tank, a Nézőpont Intézet kiépítéséhez, majd felfuttatásához. Több forrásunk úgy véli, a látszat némileg csal: bár Navracsics rengeteg lehetőséget kapott, ehhez soha nem társultak kellő anyagiak.

Orbánnak továbbra is töretlen a Kövér László választmányi elnökbe vetett bizalma. “A Fidesz élő lelkiismerete” egyébként ma is komoly befolyással rendelkezik: az ő kezében vannak a szervezeti ügyek, a kinevezések, szűri a képviselőjelölteket, behatóan ismeri a helyi szervezetek erőviszonyait. Kövér néhány kisebb súlyú ügytől eltekintve eddig soha nem fordult szembe az elnökkel. Radikális megszólalásai viszont kiváló lehetőséget biztosítanak Orbánnak, hogy középre pozicionálhassa magát, a Kövér kiváltotta vitákban pedig mindig közvetítőként léphessen fel.

Hiába a több évtizedes barátság és lojalitás, néha a választmányi elnöknek is meg kell hajolnia a felsőbb akarat előtt: hallani, hogy Kövér 2006-ban maradni akart a nemzetbiztonsági bizottság élén, ám végül át kellett adnia az elnöki posztot a KDNP-frakcióba átigazolt Simicskó Istvánnak. A belső körhöz tartozik Szijjártó Péter is, aki az utóbbi időben megpróbált kilépni a verőlegény szerepéből: a volt kommunikációs igazgatót idén februártól előléptették az elnöki stáb vezetőjévé. Ugyan komolyan építkezik szűkebb pátriájában, Győrben (a képviselő-testület tagja, a női kosárlabdacsapat elnöke), továbbá ő irányítja a Fidelitast is, forrásaink szerint “él-hal Orbán barátságáért”, így képtelen kilépni a pártelnök árnyékából.

A bizalmasok közé tartozik a Wermer András 2002-es bukása után felemelkedett, a píárügyekért felelős Habony Árpád – aki a korona parlamentbe szállításakor, majd másolatának 2001-es dunai utaztatásakor tűnt ki koronagondnokként. Tevékenységét évek óta rengeteg bírálat éri, az általa szervezett kampányokat – bár a legutóbbi hivatalos felelőse Gyürk András EP-képviselő volt – többen fantáziátlannak, erőtlennek tartják. “Egy kampánynak mindig pozicionálnia kell az adott pártot, ám az ‘Elég, szavazz!’ jelszóra épített mostani semmit nem mond a Fideszről” – dohogott egy, a kommunikáció szervezéséből néhány éve kiszorult forrásunk.

Jelentős befolyásra tett szert az utóbbi években Kubatov Gábor pártigazgató, talán az egyetlen olyan politikus, aki a polgári körökből érkezve futott be jelentős karriert a Fideszben. A 2006-os bukta után sokan támadták az elégtelen mozgósítás miatt, a januári ferencvárosi választás gyatra részvételi arányaival pedig még Orbán sem volt elégedett – a május 10-i pécsi győzelem után viszont mennybe menesztették. A mostani siker várhatóan őt, illetve Habonyt is megerősíti, készülhetnek az újabb országos megmérettetésre. “Amikor fut a szekér, senki nem piszkálja a kocsist vagy a lovakat” – csipkelődött egy frakcióbeli forrásunk.

Forrásaink egybehangzóan állítják, hogy a stratégiai döntéseket a héttagú elnökség – a szövetségi elnök, a négy alelnök, a frakcióvezető és a választmányi elnök – hozza meg, rendszerint hosszú viták eredményeképp. Bár Orbán szava jelentős súllyal esik latba, gyakran kénytelen koalíciókat kötni, esetenként meghajolni a többség akarata előtt. Ilyenkor viszonylag gyorsan veszi át, majd képviseli a nagyobb nyilvánosság előtt a vezetőség álláspontját.

A lapunk által megkeresett jobboldali politikusok egy része határozottan állítja: az elmúlt három évben Orbán több alkalommal is arra számított, hogy a kormány bedobja a törülközőt, és jönnek az előre hozott választások – azaz a kormányrúd átvételére készült. Hallani, hogy már 2006 őszén bekalkulálta az SZDSZ kiugrását, a kisebbségi kormányzást, az MSZP esetleges széthullását, de legalábbis a miniszterelnök-cserét (lásd: Ugrásra készen, Magyar Narancs, 2006. szeptember 7.).

Ezzel szemben többen úgy vélik, Orbánnak esze ágában sem volt átvenni a költségvetési kiigazítás vagy a válságkezelés terheit – tavaly, a pénzügyi krízis begyűrűzése után még a Surányi György-féle szakértői kormányt is hajlandó lett volna támogatni. E hipotézis hívei szerint az elnök sokáig arra törekedett, hogy az MSZP-t rátolja a népszerűtlen Gyurcsányra.

Sejtette, hogy az időről időre meghirdetett ultimátumai hatására a szocialisták összezárnak a miniszterelnökük mögött, majd a népszerűségük zuhanását látva nem mernek nekivágni az előre hozott választásoknak, az utolsó percig reménykedni fognak az MSZP talpra állásában. Állítólag még a 2008-as referendum után sem bízott a Fidesz győzelmében. Attól tartott, hogy a vizitdíj, tandíj ellen voksoló baloldali szavazók “élesben” már nem ikszelnék be a jobboldali pártot. Végül a pécsi földcsuszamlás győzte meg, hogy a kétosztatú politika ideje lejárt, van átjárás a szavazótáborok között. Biztos, ami biztos, a mostani EP-választást is igyekezett egyfajta népszavazássá formálni, ezért lett a kampány egyik központi eleme az ingatlanadó elutasítása.

Fideszes forrásaink határozottan állítják, hogy Orbán populizmusa nem csak a szavazatmaximalizálást szolgálja. A pártelnök komolyan hisz benne, hogy egy politikusnak meg kell találnia, ki kell alakítania egy olyan plebejus, esetenként didaktikus nyelvezetet, amely hatékonyan képes közvetíteni a legfőbb üzeneteket – ebben a tekintetben szokott elismerően nyilatkozni Horn Gyuláról.

Elutasítja a politika mediatizáltságát, ösztönzi a választókkal való közvetlen kapcsolat kialakítását, szövegeit gyakran erős elitellenesség járja át, és élesen támadja az újgazdagokat. Rendszeresen hangoztatja, hogy az ország problémája nem gazdasági természetű, erkölcsi, morális válságról beszél, élesen bírálva a közgazdászoknak, milliárdos menedzsereknek a mindennapi valóságtól elrugaszkodott gazdaságpolitikáját. Véleményét a jobboldalon sokan osztják – még ha kevesen értik is, Orbán pontosan mire törekszik -, de (szigorúan háttérben) többen bírálják a plebejus nyelvezet nyomában járó szociális demagógiát, mert attól tartanak, kormányra kerülésük után ez durván visszaüthet.

Szkeptikusabb forrásaink szerint Orbán készíthetett ugyan ilyen-olyan forgatókönyveket, de a jövőt még ő sem látta előre: gyakran tizenkilencre húzott lapot, és ha éppen bejött, az visszamenőleg igazolta téziseit. Ennek az ügyeskedésnek volt jellegzetes megnyilvánulása az a filmművészeti egyetemen tett tavalyi kijelentés, mely szerint ő 2002-ben nem is akart nyerni.

Orbán egy olyan párttal érkezett a győzelem kapujába, amely tele van tabukkal. Nehéz lesz bármi érdemit mondani költségvetési kérdésekben, az oktatási és egészségügyi reform vagy a nyugdíjrendszer átalakítása ügyében, ugyanis a szocialisták folyamatosan bele fogják verni az orrát a saját piszkába – vélhetően ugyanazzal a demagógiával, amivel ő támadta az MSZP-t.

S ha nem változik a vasárnap óta érvényes politikai széljárás, akkor a parlamenti patkó másik oldaláról is rendszeresen megkapja a magáét, hogy nem lép fel elég határozottan a nemzeti érdekek védelmében, a szlovákok, a románok, a cigányok, a multik ellen, a határon túli magyarok autonómiaügyében, s nem elég drasztikus a szocialisták, liberálisok elszámoltatása.

Magyar Narancs

Megosztás

Related posts