Ötven éve darabolta fel az őrnagyot az édes jó Lajosom

Megosztás

„Ettől a filmtől élesebben fogalmazott szatírát vártunk.”

– írta N. Ignatyeva a Szputnyik nevű szovjet lapban 1971 nyarán az Isten hozta, őrnagy úr! című magyar filmről, amit a moszkvai filmfesztiválon mutattak be, és ami egyébként arról szól, hogy egy egyszerű, rendszerető, tisztességes vidéki család addig nyög egy agresszor alatt, hogy a végén felnégyelik egy margóvágóval. Spoiler alert. 1971-re a filmet rendező Fábri Zoltán már bőven benne volt a következő alkotásának munkálataiban, úgyhogy feltételezem, hogy nem különösebben érdekelte, hogy mit ír a szovjet sajtó az előző filmjéről. Arról a filmről, ami a magyar filmtörténet egyik legjobb szatírája lett, és amit november 29-én, pontosan 50 évvel ezelőtt mutattak be a magyar mozik.

1969. november 29-én három új premier között választhattak a moziba járók. Az egyik A nagy korallzátony című dokumentumfilm volt, ami a korabeli kritikák szerint érdekes volt, de azért annyira nem, hogy pénzt is kiadjunk érte. “Halak, halak, halak, korallok, korallok, korallok, időnkint egy-egy búvár és néha valami madár” – foglalta össze a Magyar Hírlap. A másik egy grúz dráma volt, a Nemsokára itt a tavasz, aminek a rendezőjét, Otar Abeszadzét nemigen jegyzi a filmtörténet. A harmadik pedig Fábri Zoltán új filmje volt, az Örkény István Tóték című kisregénye alapján készült Isten hozta, őrnagy úr!, a főszerepben két népszerű és elismert színésszel, Latinovits Zoltánnal és Sinkovits Imrével.

  • Miről szól ez a film?
  • Egy mátrai faluban nyugalomban élnek Tóték: a tűzoltó apuka (Sinkovits Imre), a háziasszony anyuka (Fónay Márta), és tizenéves lányuk, Ágika (Venczel Vera). Egyetlen fiuk, Gyula a háborúban zászlós. Egy nap levelet kapnak tőle: Gyula rábeszélte a labilis idegrendszerű őrnagyát (Latinovits Zoltán), hogy menjen el Tótékhoz kipihenni magát két hétre. Az őrnagy ugyan saját bevallása szerint nem akar senkinek a terhére lenni, de egyre jobban átveszi az irányítást a család felett, ami pedig hagyja magát, mert ezzel azt hiszik, Gyulának segítenek. Az elnyomás legsúlyosabb példája a dobozolás, amivel az inszomniás őrnagy az éjjeleket tölti Tóték társaságában: a háborúban egy kötszergyárnak szüksége van az önkéntes dobozgyártásra, az őrnagy pedig ebben látja meg a lehetőségét, hogy a roncsolt pszichéjét rendbe hozza. Az éjszakázás és az érzelmi manipuláció teljesen agyonvágja Tótékat, akik a két hét végére teljesen alávetik magukat az őrnagynak. Miután elbúcsúztak tőle, az őrnagy mégis visszatér, mert nem jár a vonata – ekkor Tót a dobozolásra használt margóvágóval brutálisan kivégzi a katonát.

Fábri ekkoriban – és azóta is – az egyik legnagyobb magyar rendezőnek számított, akinek az életművéből képtelenség egyet kiemelni, és azzal jellemezni. 1969-re már mögötte volt legalább öt olyan klasszikus, ami a mai napig hivatkozási pont a magyar filmben, megrendezte a Körhintát, az Édes Annát, a Hannibál tanár urat, a Két félidő a pokolbant, a Húsz órát, és ugyan nem szó szerint, de átvitt értelemben birtokában volt valaminek, aminek addig magyar filmrendező nemigen: 1969-ben a legjobb külföldi film Oscar-díjára jelölték az angol-magyar koprodukcióban készült Pál utcai fiúk-adaptációját. A jelölést olyanok híres rendezők mellett kapta meg, mint François Truffaut (Lopott csókok), Milos Forman (Tűz van, babám!) és a nyertes, Szergej Bondarcsuk (Háború és béke).

A Tóték ötlete már bőven megvolt a jelölés, az Örkény-kisregény, sőt, még a Húsz óra című filmje előtt is. A Tóték maga, Fábri elmondása szerint, először forgatókönyvként létezett, Örkény először így írta meg, és így került hozzá még a hatvanas évek elején, de ő inkább a Húsz óra elkészítése mellett döntött, azért is, mert “akkor még túlságosan váratlan és szokatlan volt a Tóték sajátosan bizarr, tragikusan groteszk hangvétele.” Örkény aztán regényt írt a történetből, majd színdarabot, amit a Thália Színházban mutattak be először 1967-ben, majd szó szerint világsiker lett, vitték francia, lengyel, finn, német, bolgár, szovjet színházakba is. Az őrnagyot nem kizárólag Latinovits Zoltán játszotta, hanem Somogyvári Rudolf és Szoboszlai Sándor is, Tótot Nagy Attila, Tótnét Dayka Margit, Ágikát pedig Hacser Józsa játszotta.

Amikor az akkor még Tóték címen futó film forgatása előtt megkérdezték arról, hogyan próbálja feldolgozni Örkény szövegét, úgy válaszolt, hogy ő részben tágítani, részben szűkíteni fogja. Tágítani, mert áthelyezi majd egy tágasabb falusi környezetbe, és szűkíteni, mert minél jobban a Tót-család és az őrnagy viszonyára szeretne koncentrálni. Fábri megszabadult a kisregény több mellékszereplőjétől (Cipriani professzor például csak említés szintjén maradt a filmben), a dialógusokból többet elhagyott, de azért jelentős részüket érintetlenül hagyta. A falusi környezet konkrét lett, a nemlétező Mátraszentannát a létező Heves megyei Szarvaskő játszotta el, az őrnagyot pedig a színpadról átmentett Latinovits Zoltán. Amikor Latinovitsot arról kérdezte az Esti Hírlap, hogy el kell-e felejteni a színházi őrnagyot, miután Fábri mást, máshogyan kért tőle, ezt a választ adta, amit egyszerűen képtelenség nem az ő hangján olvasni:

A belső, lélektani folyamat hitelességét igyekeztem megteremteni, azt nyomon követni és ábrázolni, hogy mi történik az emberekben, amikor lehetetlenné teszi az életüket egy szívesen látott vendég.

Egy irodalmi adaptációnál alapvető probléma az, hogyan adaptálja egy másik médiumra egy filmkészítő a kifejezetten irodalmi eszközöket. A Tóték esetében a regény mellett ott volt a színházi tradíció is, amivel meg kellett küzdeni. Fábri úgy döntött, hogy a szöveg mesélőjét Darvas Iván segítségével fogja feldolgozni, a könyv tételmondatait (“Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!”) pedig fokozatosan adagolva, inzertekként fogja megmutatni.

Index.hu

Megosztás

Related posts