Ólommellényben futtatta a játékosait, akik házhoz vitték neki a Magyar Kupát

Megosztás

Az idősebb olvasók, a helyi futballtörténet jó ismerői talán egyből kitalálják, kiről-miről van szó. A fiatalabbaknak meglepetés lehet: a diósgyőri futball legsikeresebb időszakának sikerkovácsáról van szó. A DVTK Aranycsapatának legendás szakvezetőjével, a negyven éve az év edzőjének választott Szabó Gézával készített remek interjút a Nemzeti Sport nemrég. A cikkben elmondottakat (miután a sportnapilap mellékletében, a Hosszabbítás októberi számában megjelent) a leglátogatottabb diósgyőri szurkolói oldal, az Amíg élek én szemlézte.

Szabó Géza csaknem hét évig volt a DVTK vezetőedzője, 215 NB I-es meccsen ült a kispadon, talán hozzá sem kellene tenni, hogy ezzel csúcstartónak számít a klubnál. Azt ellenben kevesen tudhatják, hogy a nevéhez fűződik a közös bemelegítés meghonosítása Miskolcon.
“A jugoszlávoknál láttam egyszer, megtetszett, gondoltam, bevezetem. Az első diósgyőri meccsem előtt mindjárt így melegített be a csapat, a játékosokhoz hasonlóan én is beöltöztem sportfelszerelésbe, a közönség meg csak nézett, amikor fél órával a kezdést megelőzően a felezővonalnál felsorakozott mindenki. Másnap már azt hallottam vissza, hogy egyszer csak megjelent egy kisember, aki alaposan meghajtotta a futballistákat. Kiderült, sokan azt hitték, elmarad a mérkőzés, és helyette edzés lesz…”

Az biztos, hogy ólommellényben senki nem futtatta a futballistákat, csak ön.
Látja, ez biztos. Meséljek erről bővebben?

Ha szabad kérnem.
Ehhez vissza kell kanyarodni a főiskolai éveimig. Merthogy az egyik nyáron behívtak katonai gyakorlatra. A Békés megyei Dobozon töltöttem egy-két hónapot, jóformán éjjel-nappal teljes menetfelszerelésben. Mit ne mondjak, nem volt könnyű többkilónyi plusz­súllyal futni, menetelni, akadályokat ugrani. Akkor még nem gondoltam volna, hogy ennek valaha is a hasznát veszem… Olyan nehéz volt a bakancs, hogy ha végre levehettem, úgy éreztem, szárnyalok. Amikor hazaengedtek minket, hiába ajánlották fel, hogy bevisznek a mintegy tizenöt kilométerre lévő Békéscsabára, én örömömben beszaladtam a városba… Nos, ezek az emlékek jöttek elő, amikor azon töprengtem, miképpen lehetne némi súlyt pakolni a játékosokra. Kapóra jött, hogy Salgótarjánban működött a bánya, ahol a csillét hámmal húzták. Szóltam a bányászoknak, adjanak nekem néhány hámot, majd felkerestem a szíjgyártókat, hogy alakítsák át azokat derékra felcsatolható, zsebekkel ellátott övekké, amelyekbe be lehetett pakolni a különböző súlyú vasrudakat. Ez nem is tűnt rossz ötletnek, csakhogy egy idő után a labdarúgók elkezdtek panaszkodni, hogy a rudak törik az oldalukat. Nem volt mit tenni, mint másik megoldás után nézni.

Könnyen ment?
A losonci jégkorongcsapatnak hála, igen. Nincs tőlünk messze Losonc, és amikor egyszer ott jártam, azt láttam, hogy a hokisok lazán belebújnak egy mellényféleségbe. Kiderült, súlymellényeket vettek fel, nekem meg több se kellett! Kértem a vezetőket, hogy vásároljanak húsz súlymellényt, becsületükre váljon, vásároltak is. Azokat szépen tele lehetett pakolni…

Képzelem, mennyire örültek a diósgyőri futballisták is az ólommellénynek, amikor Miskolcra szerződött.
Hohó, ott mi volt?! Egyfelől fiatalok és tanulékonyak voltak, egyúttal fogékonyak a kemény munkára, másfelől megvolt bennük a kellő csibészség. Ha a stadionban edzettünk, olykor kihasználták, hogy a súlylökőgödör le volt fedve – a mellényből, hipp-hopp, kiemelt ólomrudakat ott rejtették el. Nekem persze szemet szúrt, hogy a négyszáz méteres távot meglepően gyorsan teszik meg, így hamar fény derült a turpisságra. Na, mondom magamban, túljárok az eszükön. Kitaláltam, hogy a rudak helyére homokot szórjunk, azt nem tudják csak úgy kiszedni. Nézem aztán, milyen könnyedén futnak a fiúk. Hát nem kiszúrták egy szöggel a mellényüket, hogy kifolyjon belőle a homok… Igaz, ami igaz, alkalomadtán én is megtréfáltam őket. Az egyik téli alapozást Szegeden csináltuk, a repülőtér ideális futóterepnek tűnt. Minden alkalommal kijelöltem a négy kilométeres távot, majd a célban vártam őket. Hogy honnan indultak végül, nyilván nem láthattam, de ismerve őket, a bemondott távolságnál ötszáz méterrel többet mértem ki… Az edzőtábor befejeztével nem haza, hanem Budapestre utaztunk, mert az NB I-es kluboknak akkortájt rendszeresen megrendezett futóversenyen volt jelenésünk a lóversenypályán. Hogy, hogy nem, mi nyertünk. A diadal után a futballisták nevetve vallották be, hogy Szegeden rendre lerövidítették a távot azzal, hogy jóval előrébb indultak. Akkor árultam el nekik, hogy én pedig meghosszabbítottam…

Jó társaság lehetett.
De még milyen jó volt! És mondok én magának valamit! Azért is volt jó, mert egyrészt diósgyőri legények alkották a magot, másrészt intelligensek voltak. Nemcsak ügyesek, okosak is. Szinte mindenkinek volt érettségije, öt-hat játékosnak felsőfokú végzettsége is. Higgye el, a fontos pillanatokban ez sokat számított. A saját nevelésű labdarúgókra visszatérve, egyszerűbb lenne felsorolni, ki nem volt az a keretben. A gerinc már akkor megvolt, amikor Miskolcra kerültem, de hogy milyen fiatal volt a brigád, azt jelzi, hogy az akkor huszonöt éves Salamon Józsit egyesek Nagyapának becézték… Ahogy telt az idő, úgy váltak egyre érettebb és jobb futballistákká.

Negyven éve, hogy az év edzője lett. Néhanapján jó ránézni az elismerésre?
Jó hát! Nem mindenkinek adatik meg, hogy a szakmájában egy nemzet legjobbjának válasszák meg. Akkor is büszke voltam rá, most is az vagyok. Ennél büszkébb csak a családomra vagyok.

Mikor járt legutóbb Diósgyőrben?
Amikor átadták az új stadiont. Az elsők között hívtak meg, az elsők között szólítottak a játéktérre, ezúton is köszönöm, hogy gondoltak rám. Úgy tűnik, emlékeznek rám. Vagy legalább az eredményeinkre.

Mit szól a maiakhoz?
Jót sajnos nemigen tudok mondani, rosszat viszont nem akarok. Hiányzik a csapatból egy egyéniség.

amigeleken.hu

Megosztás

Related posts